Red Vulture, avagy egy keselyű keselygése.

Egy keselyű keselygése...

Ült az éhes keselyű a fán,

Egy gondolat futott át az agyán.

Enni kéne valami dögös dolgot,

Az ötlet lentről jött, mert gyomra korgott.

Olyan hangok jöttek a hasából,

Hogy még ő is megrettent magától.

Ezen bizony segíteni kellene azonnal, 

Vagy beszélni valami szakács fazonnal.

Szuvidált borjúszegyre tudta, hiába is vágyna,

A szakács is kiöhögné, s hozzá pofákat is vágna.

Így hát maradt a szokásos unalmas kaja, 

De attól már égnek állt megkókadt taraja.

Felrepült hát magasan az égbe,

Kaját felderíteni, ő onnan néz le.

Meg is látott egy vörös színű foltot,

Tudta hogy valamikor, egy döglött állat volt ott.

Leereszkedett hát, a sík talajra,

Szárnyával leszálláskor, nagy port kavarva.

De amit fentről, oly pontosan bemért,

Szeme elől eltünt, mire fentről leért.

Ez bizony szívás ! Gondolta magába,

De közben valamiben, megbotlott a lába.

Egy piros fadarab, mit vérnek észlelt,

Hogy egybe bekapja, arra érzett kényszert.

Aztán balra nézett, s valamit meglátott,

Egy kihűlt tetemből, egy vasdarab kiállott.

Hát itt van, miből a vértócsa képződött,

Nem ma került oda, a szagán érződött.

Befogta csőrét, s neki állt zabálni,

Tudta hogy a felénél, nem fog majd megállni.

Gyomra már nem korgott, erre vágyott teste,

Szőröstül bőröstül, az egészet megette.

Óóó már csak alundni kéne egy keveset,

Mert úgy jól lakott, hogy vérnyomása leesett.

Még mielőtt szememre jönne az  édes álom,

A fát és az acélt, előbb elrekvirálom.

Hogy mi legyen belőle, azt még nem tudom,

Addig is e két cuccot, a szárnyam alá dugom.

Bicskát, vagy kést kellene belőle csinálni,

Ne kelljen mindenre a csőrömet használni.

Kipihente magát, s buzgón nekilátott,

Csőrével a fából, csinált sok forgácsot.

Az acélt meg a karmával alakította ki,

Kb. ugyanúgy mint egy késkészítő szaki.

Mikor végzett, elégedetten dőlt hátra,

De nem volt mögötte semmi, így leesett a picsába.

Ki látott már ilyet, keselyű készített bicskát,

De nem fárasztalak benneteket, hello, szia, viszlát !

Abszúrd volt e történet, s nem biztos hogy igaz,

Ritkán írok mostanában, ez legyen a vigasz.

De ha tetszett, ígérem sűrűbben teszem,

Ha lesz miről írni, és még forog az eszem.

 

Cheapy...olcsó, de használható.

Néha engedek a csábításnak, és megveszem, azt a bicskát, amire vágyom. De legtöbbször, inkább ( mivel nagyon szeretem csinálni ) elkészítem őket. És itt jön az ami miatt hülyének szoktak titulálni. Ugyanis az elejétől a végéig, az én ötleteimet valósítom meg, és nem lemásolok, egy meglévő modellt. Mondják, hogy mennyivel könnyebb lenne szétszedni egy bicskát, és legyártani az alkatrészeit. Hát én nem szeretek másolni. Inkább megküzdök minden egyes alkalommal, a forgás, és a nyomáspontokkal.

Lehet hogy nem lesz tökéletes, de hát nem mindenki mesterszakács, aki ételeket készít. Ennyit tudok, de erre büszke vagyok. Na de elég a fölösleges dumából. Ma úgy keltem föl, hogy adok magamnak ( egy divatos kifejezéssel élve ) egy kis énidőt. Semmi másra nem koncentrálok, csak arra, hogy a nap végén, egy működőképes bicska legyen a kezemben. Párosával szoktam hőkezelni, úgyhogy egy másik pengét is kicsiszoltam. De a lényeg a bowie penge volt. Régóta dédelgetett álmom volt, egy "zsebbowie" elkészítése.

A másik gondolatom csak annyi volt, hogy maradékokból fogom elkészíteni. Kicsi darabkák az 1.4116 acélból, némi aszfalvágó tárcsa, leeső darabkája, egy küllő, és néhány M3 csavar kellett csak a megvalósításhoz. A markolat panelokat először 2,5 mm fúróval fúrtam át. Majd az egyikbe M3 menetet metszettem, a másikba pedig 3 mm-re bővítettem a furatot. Ja és 6 mm fúróval megsülyesztettem azokat. A pengét, hőkezelés után csiszoltam meg, mert így kisebb a hibázási lehetőség. Mondjuk így is belecsiszoltam a pengébe. De hát nem is én lennék, ha nem csinálnék ilyet. Aztán a biztosító reteszelővel ősszehangoltam a pengét, és kezdődhetett az összeszerelés. Gyanus volt, hogy elsőre működött, de néha nekem is összejöhet. Szétszereltem, és megcsiszoltam, de csak egy kicsit, mert imádom a rozsdamart, gödrös felületeket. Készítettem egy új rugót, és egy zsebcsipeszt is, hogy teljes értékű lehessen a bicska. Utoljára maradt az élezés. Amikor ez is megvolt, elégedetten ültem ki a lenyugvó nap fényébe, és a kezemben lévő bicskán gyönyörködve. Boldogsággal töltött el az az érzés, hogy kedvemre való lehet a kezembe, és nem került szinte semmibe. Mert lehet valami, egyszerre olcsó, és használható is. Tudom, tudom arra rá van írva, hogy "médincsájna"...! A Cheapy viszont garantáltam nem az, mert még az sincs ráírva hogy "éncsináltam"...!

 

Ernest Turtle, avagy Teknőc Ernő szinrelép.

 

Semmi nem tudja úgy megdobni, az ember hangulatát, mint az, ha összejön az a dolog, amit elképzelt. Na így jártam én az ujjonan készült, teknőc bicskámmal. Először a markolat páncélt imitáló mintája volt meg a fejemben, és csak később tudatosult bennem, a bicska formája. Bár kézenfekvő volt hogy milyen állatra hasonlítson, de higyjétek el, nem egy könnyű feladat összehozni. Már a tevezésnél meg kell oldani számos dolgot, ami miatt egy nagyon érdekes  formájú pengéhez ( ez most a kedvenc formám ) egy hozzáillő markolatot kell rajzolni. De hát ez legyen az én gondom, hogy mennyi energiát fektetek abba, hogy működőképes legyen ( először csak papíron, majd később élőben is ) a bicska. Legyen elég annyi, hogy egy tized milliméter hézag is tud bonyodalmakat okozni. A forgás, és a nyomás pontokról meg már nem is beszélek. A megvalósításban pedig pontosan úgy haladtam, mint ahogy névadó, címbéli állat.

De csapjunk is bele, a közepébe ! Pengének, a penge biztosítónak ( mert középzáras zárszerkezetet akartam, zárási mechanizmusnak ) és a távtartónak, az 1.4116-os, és 3 mm vastag acélt választottam. Nagyon szeretek ezzel az acéllal dolgozni, mert hálás egy anyag. A markolatnak, pedig egy régi, 5 mm vastag, rozsdás trepplemez darabkát választottam. Ennek köszönhetően, a súlya kb 247,5 gramm lett mire elkészültem vele. S ha már az adatoknál tartunk. a bicska pengéje 85 mm hosszú, a bicska teljes hossza pedig 197 mm. Azt mondták nekem, hogy legalább ennyi adatot adjak már meg, mert ez mindig lemarad az újonan készült késeimnél. De visszamenőleg már nem fogom pótolni, a többi késemnél. Aki kíváncsi rá, majd megkérdezi.

 Szóval, és tettel .....vágtam, fúrtam, M3 menetet metszettem, csiszoltam, hőkezeltem, megeresztettem, és ......ismét csiszoltam. Nagyjából ennyiből állt a munkarendem. Minden stimmelt, és szinte alig kellett reszeléssel korrigálnom. Ez annak volt köszönhető, hogy jól sikerült a tervezésem. Meg vagyok elégedve, mert ismét sikerült megvalósítanom, az egyik bicskás agyszüleményemet. Már csak egy dolgot kellett megcsinálnom. A markolat strukturálását. Mert ugye, ez a teknőc páncél minta inspirált a kezdetektől fogva. De a régi multifunciós csiszolómmal, ezt is játszi könnyedséggel megoldottam. Egy szónak is száz a vége, ( vagy ez fordítva lenne ? ) rettentően élveztem az Ernest Turtle ( magyarul Teknőc Ernő ) készítését. Kíváncsi vagyok rá, hogy rajtam kívül, elnyeri e még valakinek a tetszését, eme érdekes formavilágú, és bizarr küllemű bicskám. 

 

Sand Habakuk.

Igaz ugyan hogy még a tavalyi évben készítettem, de szerintem évindítónak pont megfelel ez a kés. A január úgy telt el, hogy nem sok kedvem volt fagyoskodni a műhelyben. Bár kilátogattam egy párszor, de fel sem merült bennem hogy kést, vagy bicskát készítsek. Ahhoz kell egyfajta elborult tudatállapot, hogy ilyen hidegben  kést akarjon készíteni az ember. Mivel nekem ez csak a hobbim, megengedhetem azt a luxust magamnak, hogy ha nincs kedvem, akkor nem is csinálom. 

De hogy ne maradjatok kés nélkül, a tavalyi utolsó késem mutatom be nektek. Először is a neve, Habakuk. Ha...sított Ba...knis kuk...ábol kiszedve. Mindig félre raktam ezt a kis 3 mm vastag, vagy még inkább vékony, Böhler N678 acél darabkát. Egyszer aztán a kukában kötött ki. Természetesen kihalásztam. Na mondom, most jött el az idő, hogy felhasználjalak. Mivel sokan kérdezik tőlem hogy, kovácsolok e....?....ezért úgy döntöttem hogy fogok. De csak egy kicsit. Csak a kovácsolt felület kedvéért. Bár tudtam, hogy sok nem fog majd belőle látszani. Megkalapáltam tehát az acélt, és beleütöttem a logómat. Gyorsan meg volt. Mert ugye, minek lapogassak ki egy rúdanyagot, amikor jó fajta acélból, eleve laposat lehet kapni. Lustaság...fél égészség ! 😁 A hasított baknis késeknél, különben is, az elő munkálatok a fontosak. Bevágni a baknit, nem nagy szám. Megreszelni, hogy illeszkedjen, és ne legyen hézag, a penge és a bakni között, na az már nagy szám. Főleg nekem, akinek a sorkiemelő filc szélesebbik része a pontossági tűréshatárom. 😝 Na de ha oda figyelek, akkor szinte eltünnek a hézagok. A többit meg úgy is kitömítem a ragasztóval. Nem sokára, abból is tudok rendeset venni. Amióta eltünt a boltokból, a húsz perces uve-rapid, azóta szenvedek a ragasztással. Na de a bakelit lapokat, a mostani is odafogja. Pláne úgy hogy 5 mm átmérőjű, hegesztési pótanyagot használtam szegecsnek. Baromi jól meg lehet zömíteni. Úgy hogy markolathéjakat, csak flexel lehet leszedni. Kapott még egy 8 mm-es csődarabot, hogy legyen min keresztül húzni a zsinórt. Aztán be raktam a kályha mellé száradni. Másnap, tényleg, csak egy kicsit kellett csiszolnom, és kész is lett a kés. Meg is lepődtem hogy milyen gyorsan lehet haladni az új szalagokkal. Mondom.... Szent Habakuk, de gyors vagyok ! Aztán ezt a mondatot még egyszer hallottam. A páromtól. Aki megérezte a munkás ruhámon, a bakelit semmihez sem hasonlítható....😝....ilatát. Hát ezért lett Sand Habakuk a késemnek a neve. Meg mert jobbat nem tudtam kitálni.