Csokis-diós krémes.

A fene se gondolta volna, hogy egy egyszerű házi sütemény látványától, nem a nyálelválasztásom indul be, hanem a fantáziám. Annyira adta magát az ötlet, hogy nem bírtam neki ellenállni. A kakaós, csokis piskóta közé, ( amit baracklekvárral is megkentünk )   becsomeszkoltunk, jó adag habos diós krémet. Ennyi ! Mindig a legegyszerűbb sütemények a legfinomabbak. Ezt már megtanultam az alatt a pár év alatt, amit a konyhában töltöttem. Na de most nézzük az én késem összetevőit. Nálam merbauból készült a piskóta, és diófából a habos

rész.
A baracklekvárt, pedig bőrkoronggal helyettesítettem. Mellesleg kipróbáltam, hogy milyen az amikor nem egyenesek az illeszkedő felületek. Akinek van otthon szalagfűrésze, annak viszonylag könnyű dolga volna, mert csak egymásra kellene helyeznie a két falapot, és szép ívben kell elvágnia. Ráadásul, két késtestvért tudna készíteni, amik ellentétei lennének egymásnak. De nekem nincs ilyenem, úgy hogy maradt a csiszolás, és a folyamatos illesztgetés. Nem egy könnyű dolog annak az embernek, akinél sok milliméter a tűréshatár a pontosságban. Ja, és ez én volnék ! Na ezért raktam bele a bőrkorongokat. A többi munkafázis gyerekjáték volt ehhez képest. Kicsi fúrás, egy késhegynyi reszelés, és egy csipetnyi ragasztás, amit kiegészítettem némi skandináv éles csiszolással. Hoppá, annyira mesélem a markolat receptjét, hogy majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy miből készült a penge ! Rugóacélból. Most már, hogy ezt is elmondtam, teljesen meg vagyok győződve róla, hogy nem vagyok normális. Mert akinek a sütiről nem a nassolás jut az eszébe, annak valami nagyon nagy baj van az agyával. De mivel nem ragályos eme elmebaj, úgy vélem hogy az emberiség nincs veszélyben.