A sárkaparó, és a tüzifa.

Rövid kis bejegyzésem, nem fog átcsapni esztelen okfejtegetésbe. Mese sem lesz. Csak egyszerűen arról szól, hogy, mi marad az emberek után, ha már megszűnnek létezni. Leginkább emlékek. Nem a kézzel foghatóakra gondolok, hanem azokra a pillanatokra, amiket megél az ember a másikkal. Ezek érnek a legtöbbet. Fotók. Na ezek már kézzel foghatóak. Jó látni őket, mert ők is érzelmeket csalnak ki az emberből. Na, és ezek után jönnek a tárgyak. Sok van belőlük, és nem mindenki számára értékesek. De a lényeg az, hogy kötődjön valakihez.

És itt jövök .....majd......én a képbe. Valaki régen készített egy sárkaparót, Isten tudja milyen acélból. Egy másik illető pedig elültettet egy akácfát. A sárkaparó elkopott. Kidobták. A fa felnőtt. Kivágták. Aztán egyszer csak ott pislogott egymásra, mindkettőből egy egy kis darabka. Én meg összehoztam őket. .....Itt voltam képben...... Azóta ragaszkodnak egymáshoz. Úgy gondolom, hogy ez meg volt írva. Bár lehet hogy csak én misztifikálom túl ezeket a dolgokat. A lényeg az, hogy ismét egy tárgyat alkottam, amit ha kézbe vesz valaki, akkor remélhetőleg, érzéseket csal ki belőle. És ez jó dolog. Nem a legmutatósabb késem, de akkor is megmentettem az enyészettől, két kis darabkáját e világnak. Bár ős em lesz örök életű, de akkor is, valameddig tovább él a sárkaparó, és a tűzifa egy kés képében.

Jégcsap a tüzcsapon.

Kinek jutna eszébe, télen egy olyan kést készíteni, amihez hozzáfagy az ember keze ? Hát nekem. Mindig agyalok, és néha megszánnak az angyalok. Álmomban láttam hogy a menny befagyott, és a széléről jégcsapok lógtak. Mindenkié más volt. Volt akié piros színű, de répa alakú, világítós, volt zömök, nyomtatott áramkörös, vagy éppen fütykös alakú. Szóval mindenféle. Az enyém ( minő meglepő ) kés alakú volt. Vettem hát a fáradtságot, és lerajzoltam. Nem volt bonyolult, annyi szent. De valamiért nagyon tetszett.

Az év utolsó hétvégéjén lementem a műhelybe, és kézzelfoghatóvá tettem az álmom. A penge anyaga reteszelőlap. Mint megtudtam, ez az anyag a bóracélok közé tartozik, és egy jól sikerült hőkezelés után, akár az 52-54 HRC-t is ki lehet hozni belőle. Úgy tudom, tárcsalapokat is készítenek belőle. Én ugyan nem fogom beméretni ! Inkább jól lehűtöm jeges vízben az edzés után. Így is történt. Megcsiszoltam a levezető élt, és gázlángon felhevítettem, narancs színűre. Majd belemerítettem a hideg vízbe. Nem csalódtam, mert tökéletesen csálé lett. Elhúzta a jobb oldalra a penge hegyét. Oda se neki ! Ahogy régen a "szakik" mondták: -Ez az fiam........igazi szép görbe lett........és nem az a csúnya egyenes ! Most is meg dicsértek volna, az biztos. Na de nálam ez nem kizáró ok a folytatáshoz. Vágtam két darabkát az alumínium lapos idomból, és fölszegecseltem az acélra. Ezek után jött a markolathéjak csiszolása. Hát mit ne mondjak, elég érdekes volt. Az eredeti elképzelésem szerint a levezető él, és a ricasso találkozásánál lévő vonalat szerettem volna követni a markolaton is, egy egy letörés képében. Na de olyan szinten kopottak a szalagjaim, hogy annak is örültem, hogy egy kicsit is belekapott az anyagba, amikor neki nyomtam a szalagnak. Nem is haladtam, és ráadásul az alumínium, minden egyes alkalommal, alattomosan megsütötte az ujjaimat. Letettem a tervemről, és csak legömbölyítettem a sarkokat. Ja meg egy kicsit megrecéztem itt-ott. Majd egyszer lecsiszolom, ha jobb szalagjaim lesznek. A neve tehát egyértelmű volt. De amikor az egyik reggel elmentem a házunk mellett lévő tűzcsap mellett, ellenállhatatlan kényszert éreztem néhány fotó készítésére. Így kötött ki végül a Jégcsap, a tűzcsapon. Meg a mohás téglán, és a hóban is. De az nem hangzott volna ilyen jól.

A jégcsap álma...

Én csak egy piros tűzcsap vagyok,
Karácsonyra semmit sem kapok.
De jó lenne, ha egy szép napon,
Jégcsap lenne rajtam, a tűzcsapon !

Nochy.