Rövid kis bejegyzésem, nem fog átcsapni esztelen okfejtegetésbe. Mese sem lesz. Csak egyszerűen arról szól, hogy, mi marad az emberek után, ha már megszűnnek létezni. Leginkább emlékek. Nem a kézzel foghatóakra gondolok, hanem azokra a pillanatokra, amiket megél az ember a másikkal. Ezek érnek a legtöbbet. Fotók. Na ezek már kézzel foghatóak. Jó látni őket, mert ők is érzelmeket csalnak ki az emberből. Na, és ezek után jönnek a tárgyak. Sok van belőlük, és nem mindenki számára értékesek. De a lényeg az, hogy kötődjön valakihez.
És itt jövök .....majd......én a képbe. Valaki régen készített egy sárkaparót, Isten tudja milyen acélból. Egy másik illető pedig elültettet egy akácfát. A sárkaparó elkopott. Kidobták. A fa felnőtt. Kivágták. Aztán egyszer csak ott pislogott egymásra, mindkettőből egy egy kis darabka. Én meg összehoztam őket. .....Itt voltam képben...... Azóta ragaszkodnak egymáshoz. Úgy gondolom, hogy ez meg volt írva. Bár lehet hogy csak én misztifikálom túl ezeket a dolgokat. A lényeg az, hogy ismét egy tárgyat alkottam, amit ha kézbe vesz valaki, akkor remélhetőleg, érzéseket csal ki belőle. És ez jó dolog. Nem a legmutatósabb késem, de akkor is megmentettem az enyészettől, két kis darabkáját e világnak. Bár ős em lesz örök életű, de akkor is, valameddig tovább él a sárkaparó, és a tűzifa egy kés képében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése