A nyár elején elhatároztam, hogy nagy fába vágom a fejszémet. Tudtam hogy ebbe akár a bicskám is beletörhet. De nem akartam késlekedni. Szólt a fejemben egy hang, napjában többször is, és azt mondogatta... - Ne csak áhítozz rá, hanem akard ! Hát ezért lett a következő késem, egy kard.
Minden azzal kezdődött, hogy sikerült szereznem vízben is hűthető C67 acélt.
De mivel nem adta ki a méreteket, meg kellett szélesítenem. Ja, és így egy kicsit tömöríteni is tudtam az acélon.
Mivel se kovács tűzhelyem, se üllőm...viszont ingyen, vagy annál olcsóbb megoldásokban verhetetlen vagyok, improvizáltam. Én kérek elnézést a "csumpi" megoldásként. De én az alkalmat keresem, nem a kifogásokat. Az hogy nincs üllőm, nem állít meg a célom elérésében.
Na ezen a képen pontosan az látszik, hogy van egy ütött (szó szerint) kopott (hát nem is fényes) acél darab a kezemben. Pedig már idáig eljutni is rengeteg munkába került. De azt a kép nem adja vissza.
Így viszont, mivel megvoltak a kellő méretek, hozzá tudtam fogni a nagyoló csiszoláshoz.
Szórtam a szikrákat, mint bolond a lisztet. De néha még kellett állnom, és megnéznem hogy mire is jutottam. Bevallom őszintén, csak a kép kedvéért álltam be így, mert azt se tudom mit, mihez kell nézni ilyenkor.
Itt is ugyanaz a helyzet. Sőt a hegy geometriája, még ráadásul bonyolultabb is, mert konvex élezésből megy át ffg-be. De hagyjuk is. Majd csak megtanulok egyszer.... csiszolni.
Ha már a geometriánál tartunk. Szinte mindenhol más méreteket lehetne mérni a kardon, hiszen a hegye felé, keskenyedik, és vékonyodik is. Igaza van annak, aki szinte már formára tud kovácsolni, hiszen kevesebb lesz a csiszolni valója.
Aztán elérkezett a várva várt nap, amikor is agyaggal vontam be a kardpengét. Akarom mondani vontam volna, ha kaptam volna agyagot. De nem volt. Sebaj...! Miből készül a vályogtégla ? Szerintem agyagból. Ta-dam !
Bekentem hát a "felelt-agyag"...szénpor...vaspor...és víz keverékével alkotott eleggyel a pengét, és illőképpen levakarásztam róla a felesleget.
Mint említettem, nincs kovácstüzem. Pláne olyan hosszú, amiben egy egész kardot fel tudnám hevíteni. Hát építettem egyet...téglából. Bevagdostam egy 3/4-es vascsövet, és hozzácsatlakoztattam a matracfújtatómat. Ez szokta adni a kellő mennyiségű oxigént a tűzhöz.
Némi papír, egy két hasogatott fenyődeszka, és a faszén egy részével, megalapoztam a tüzet.
Már csak a fújtatót kellett bekapcsolnom, és láss csodát, már kész is volt a kellő hosszúságú, rögtönzött kovácstűz.
Ez a kedvenc színem. Imádom amikor izzik az felhevült acél. Az agyag takarás is jól sikerült, hiszen rajta maradt a pengén. De már alig vártam a pillanatot, amikor a pengét vízbe márthatom.
Aztán ez a pillanat is elérkezett. Merítettem. Sistergett mint a hajderménkű, de reccsenést nem hallottam. A penge úgy hajlott meg ahogy a nagy könyvben meg van írva. Szinte remegtem a boldogságtól.
Jó szokásokhoz híven a megeresztést is a faszénen szoktam megoldani. Pont elég ideig adja le a kellő hőfokot ehhez a művelethez. Addig pipázgatram, és pótoltam az elveszett folyadék mennyiséget. Jól eső érzés volt inni a jéghideg vizet, és nézni a jól végzett munkám gyümölcsét.
Ahogy "kézmelegre" lehűlt, azonnal hozzáfogtam a csiszoláshoz. Kíváncsi voltam rá, hogy milyen lesz a felülete a csiszolás után. Lesz e rajta repedés? Látszani fog e az edzésvonal ? Csengeni fog e mint egy harang ? De ez...... a jövő zenéje lesz. E hónap végéig minden kiderül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése